A mai ember – a liberalizmus és a demokrácia eszméitől átitatva – nem ismer el tekintélyeket, nem fogad el titkokat, nem hisz a varázslatban. Nem tűri meg a lezárt, lepecsételt ajtókat, nem tiszteli a rejtett ösvényt. Nem akar az unalmas, közbülső állomásoknál pepecselni, a „lényegre tör”, a végső kérdésekre kíváncsi, a „nagy igazságokra”, élet-halál titkának keresztrejtvény-megfejtésére, lehetőleg minél gyorsabban: két hamburger között egy színes zsebkönyvből.
A mai ember – turista. Mozi-turista. Az életet két részre osztja. Vannak fontos, vitán felül álló dolgok, mint a megélhetés, pénzkeresés, egzisztencia, érzékek, ezek teljesen átjárják lényét, és vannak tetszetős, izgalmas mozik, amelyek peregnek a szeme előtt és szolgálatkészen átadják benső tartalmukat anélkül, hogy ahhoz bárminemű erőfeszítés kellene. Ezek között jelentős helyet foglalnak el a „titkos tanítások”, a „fejezetek a titkok könyvéből”, a „nagy mágia” stb. és az utóbbi száz évben a „rejtelmes Kelet”.
A modern ember elnézően legyint a „régiekre”, akik képesek voltak egy egész életet rászánni mondjuk egy miniatúra megfestésére, egy mondat, egy mantra megfejtésére, az alkímiai nász létrehozására. A mai logika szerint nyilván a fejlett nyomdatechnika vagy az utcai könyvterjesztés hiánya gátolta meg őket ezen ismeretek és képességek gyors elsajátításában. Ne áltassuk magunkat. A mozi-turizmus korszelleme eltérő mértékben ugyan, de mindannyiunkat átjár.
Az emberek nyilván tenni akarnak, lépni akarnak. E tekintetben szörnyű felelőssége van a keresztény egyháznak, amely a meglévő spirituális igényt hagyta ebek harmincadjára jutni, és ebben nemcsak, hogy asszisztált, hanem élen is járt. Fiatal emberek számára, amikor az utat keresik, nem valószínű, hogy a hatalom mámorába kómált, hormonzavaros főpapok által reprezentált „hagyomány” lesz a követendő, akiknél legalábbis kérdéses a krisztusi életszentség ideája.
Természetesen minden ember, aki nem közömbös az ezoterikus tanok iránt, szabad és erős szelleműnek tartja magát stb. Ám van egy nagyon kellemetlen és határozott szempont. Ha valaki a személyes gyakorlati életét nem képes uralni, az alapvető erkölcsi parancsolatoknak híján van: hazug, megbízhatatlan, önző, gyűlölködő és harsány, az elsősorban ne az emberiség vagy a másik ember megváltásával foglalkozzon, hanem nézzen önmagába és saját foszladozó alapjait erősítse meg.
Aki körül széthullanak az emberi kapcsolatok, mert maga szabta törvényeivel gátlástalanul gázol át a lelkeken, azt az Úr kiköpi az Ő szájából. Változtathat valaki vallást, nyelvet, kultúrát, elköltözhet akár egy másik csillagrendszerbe is, önmagát, különösen megoldatlan, elhazudott önmagát nem tudja lecserélni.
Aki nem tisztította át saját sötét alvilágát, hiába emeli tekintetét magasabb szférákra, súlyos következményekkel kell számolnia. A szentnek kezét megnyalja a vadállat; a szent, ha belép akár egy külvárosi kocsmába, leülhet egy asztalhoz, és bort is ihat, mert őhozzá jönnek majd átlényegítő szeretetéért, mert nem különc ő, nem narodnyik, nem „tanító”, csak EMBERI LÉNY. Ehhez hosszú, gyötrelmes út vezet.
Be kell látnunk: nincs menedék! Csak egy út vezet. Az út befelé. Minden kifelé gerjesztett szándék ezt az utat sötétíti el. A térben is, az időben is a halál leselkedik. Amíg a személyes én felébred a Személytelen Örökkévalóban, addig a Himalája kopik el úgy, hogy százezer évenként selyemzsebkendővel megsimítja valaki. Íme perspektívája a Nagy Nyüzsgő Viszketegnek. Nekünk maradjon a csönd. Másnak talán a halál csöndje. Számunkra a Remény Csöndje. Ahol megfoganhat az út, a teljesség felé.
Az Őshagyomány folyóirat részlete…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése