Guru Kripa - A Guru Kegye

A samarpan egy nem megfogható tapasztalás, amely az egyén lényének legmélyebb részébõl tör fel a spirituális fejlõdés egy bizonyos pontján, amikor az ember el akarja veszíteni önmagát azáltal, hogy beleengedi magát valami nagyobb dologba. Sokan, hogy megragadják ezt a tünékeny tapasztalást megpróbálnak belemerülni a természetbe, költészetbe vagy Istenbe (Ishwara), de ez többnyire így is kicsúszik a kezeik közül. Ez egy kritikus pont és fontos megérteni, hogy ebbe az állapotba való megérkezés egy utazás végét jelenti és egy új út megkezdését. Bepillantást nyertek, de a teljes megtapasztalás még várat magára.

Itt a guru fontos szerepet játszik. Õ a törekvõ veleszületett vágyakozásának megfogható megtestesülése, egy magasabb valóságnak való önátadás.

Az aspiránst érzéseinek intenzitása viszi el a gurujához, az önátadás teljessége ritkán érhetõ el egy magasabban álló lény vezetõ fénye nélkül.

A legtöbb törekvõ, aki eljön a guruhoz, a samarpan egy szikráját hordja a szívében. Azonban, ahogyan a guruval való kapcsolat fejlõdik, erõsödik, ahogy a guru szakértõ keze faragja a személyiséget, az ember felismeri, hogy mennyire törékeny volt önátadásának minõsége, mennyire merev az elméje, mennyire ármánykodó az egója és hogy milyen létfontosságú a guru. A Sivának való odaadás a legjobb esetben is csak egy elképzelés az új spirituális tanuló számára, de a guru jelenlétében élõ tapasztalássá válik, bár nem szükségszerûen könnyû tapasztalássá.

A guru az, aki a tanítvány életét szisztematikusan irányítja, ő az, aki a hajót kormányozza. Ahhoz, hogy megtanuljuk a Sivának való önátadást, elõbb gurunk kell, hogy legyen. Az önátadást elõbb a guruval szükséges gyakorolni, mivel a guru áldása nélkül az önátadás ösvényét nem könnyû felfedezni. Az embernek szüksége van arra a kapcsolódásra, amelyen keresztül a kegyelem áramlani tud. Egy élõ kapcsolat nélkül, egy guru nélkül (guru kripa) nagyon nehéz kapcsolódni a szubtilis Legfelsõbb Valósághoz (Bhagavan) és megkapni a kegyelmét (anugraha). A tanítvány guruval való kapcsolata a tesztje a tanítvány õszinteségének és odaadásának. Az alázatban azonban a tanítvány nem dobja el a személyiségét, hanem inkább felajánlja korlátozott énjét valakinek a szolgálatába, aki határtalan Önvalóvá fogja azt átalakítani. Onnantól pedig Siva veszi át az ügyet.

Előfordul, hogy a guru és a tanítvány kezdetben idegenek egymás számára, de a tanítvány megtalálja a hitet a guruban. Elõször az önátadást és a hitet a guruban gyakorolja és végül Sivában. Elkezdi megtanulni az önátadás abc­jét a gurun keresztül és fejleszti azt a folyamatos gyakorlással (sadhana). Ebben a hitben látja Siva árnyékát, visszatükrözõdését (leela) és fényét. Amikor a gyakorláson keresztül a hite erõssé, tisztává és istenivé (atman) válik, amikor az a tiszta elmén és szíven keresztül jön létre, akkor meglátja Sivát. Akkor Siva – akit más emberek különbözõ módon határoztak meg – nyilvánvalóvá válik.

A Guru Stotram ezt mondja: Gurur brahma gururv ishnu gurur devo mahesvarah.

A Guru az Brahma, a Guru az Visnu és a Guru az Siva.

A guru Brahma, mert a tanítvány számára egy új és hihetetlen világot teremt; Visnu, mert táplálja és védi a tanítványt; Siva, mert megsemmisíti az egyéniség (ahamkara) világát. Minden nagy szent hangsúlyozta a guru szükségességét. Ezt mondták a Rámacsaritamanaszban is, hogy senki sem tud átkelni a szamszára óceánján a guru segítsége nélkül, még akkor sem, ha Brahmáról vagy Síváról lenne szó.

A guru két valóságot képvisel: a tanítót és a mindent átható Lényeget.

A guru a tanító is és az a lény is, aki a tanítvány szívében lakik. Tanítóként tanítani tud, és a szív lakójaként vezeti a tanítvány fejlõdésének és spirituális beteljesedésének útját. Az igazi guru­tanítvány kapcsolat, az a belsõ lélekkel (jivatma) való egységnek a megtapasztalása, amely képessé teszi a tanítványt arra, hogy mélyebbre hatoljon önmagában és közelebb viszi õt Sivához. Ez egy tapasztalás, amely teljesen megdöbbenti õt.

Gyakorlati szempontból nézve a guru képes arra, hogy elmondja a tanít­ványnak hogyan gyakorolja az önátadást, mert õ maga is átment az egész folyamaton. Kellett lennie egy olyan idõszaknak, amikor a mentális zavaro­dottság hatott rá, konfliktusokkal nézett szembe és az élet szenvedélyei vonzották. Az alapján, ahogy õ kezelte ezeket a helyzeteket és túljutott azokon, vezetni tudja a tanítványokat mentális és érzelmi tapasztalásaikban. Nyilvánvalóan biztonságos annak a személynek a segítségét kérni (upaguru – testvér sadhaka), aki maga is átment hasonló tapasztalásokon, és mesterévé vált azoknak.

Hogy tudja a guru kihozni (a tanítványból) a samarpant?

Az embernek nincs tudomása saját tudatosságának szintjérõl vagy, hogy milyen hiányosságai vannak. Lehet, hogy megpróbálja kijavítani szociális és mentális hibáit, de vannak hiányosságok, amelyek mélyen beágyazódtak (anava) a személyiségbe. Ezért a guru gyakran egy mûtétet végez a tanítványon, amelyet az egó levágásának, az egó eltávolításának neveznek. Ez az operáció olyan nehéz, hogy sok tanítvány nem bírja ki.

Azonban, ha sikeres, akkor elérik a célt.

Az egó­mûtét csak Sivának való önátadással valósítható meg, de Siva túlsá­gosan is Jóságos. A guru nagyon szigorú ember, tudja a kötelességét, tudja, hogy minden egyes lénynek hogyan kellene élnie, gondolkodnia és cselekednie. Mindent tud ahhoz, hogy a tanítvány egóját szétmállassza. Lehetséges, hogy az ember nem érti mindezt, amíg tanítvánnyá nem válik. Az egó az akadály az egyén és az isteni között, a tanítvány és a guru között. Nagyon kemény dió megtörni, a kis „én­t”, amely néha nagyon szubtilis tud lenni. Az egó miatt válik nehézzé a teljes önátadás. Minél nagyobb az egó, annál kisebb a befogadóképesség. Ahogyan az egó kifinomultabbá válik, a befogadóképesség nagyobb lesz.

A guru megszakítás nélküli szolgálata a tanítvány egóját eltörli. Nem gon­dolja többé: „Az Önvaló megismerése miatt jöttem a gurumhoz, és õ csak a vécépucolást bízta rám! Ingyen szolgája vagyok.” A guru megteremti a körülményeket, hogy a tanítvány tisztíthassa önmagát. Sadhanát is ad, hogy segítse a folyamatot. Idõvel a tanítvány egója fokozatosan visszaszorul és az önátadás spontán módon megtörténik. Az egyén világi megközelítései és abnormalitása véget ér, a külsõ áramellátás kikapcsol és bekapcsol a belsõ fény.

Van egy ébredés, amely csak akkor történik meg, ha valaki teljesen megadja magát. A tanítvány önátadása a gurunak nem olyan, mint a szolgáló vagy a hadifoglyok megadása, mert ha egyszer a tanítvány átadja magát, akkor tudja ezt és azt mondja: „Vedd az életemet és tégy, amit tenni akarsz.”

Az igazi guru nem a világi dolgok feladására készteti a tanítványát, hanem a korlátolt énjének a feladására, a tudatlanság fátylának a feladására, amely az egója és a mindent átható valóság között lebeg.

A guru folyamatosan teszteli is a tanítvány õszinteségét és odaadását, mivel biztosnak kell lennie afelõl, hogy a tanítvány elméje nem fog megrendülni egy pillanatra sem. Nagyon fontos, hogy a guru bármilyen nehézség nélkül képes legyen kezelni a tanítványt. Ha a tanítvány nem reagál a guru utasításaira, javaslataira vagy inspirációjára az egyszerû intellektuális szinten, akkor hogyan tudná a guru vezetni õt a magasabb birodalmakban? A gurunak képesnek kell lennie arra, hogy befolyásolja és vezesse a tanítvány elméjét, tudatos gondolkodását, bármilyen irányban: jobbra, balra, le a csatornába, fel a hegyre, a tûzbe, vagy a vízbe. Ezért a guru különbözõ feladatokat ad a tanítványnak, hogy ellenõrizze a tudata reagál­e és hogy milyen messzire jutott az önátadás ösvényén.

A tanítványokban csak akkor tudatosodik hitük minõsége, amikor a guru szembesíti õket bizonyos nehéz tesztekkel. Ez különösen igaz a szannjászin tanítványokra, akik vele élnek, akik teljesen kapcsolódnak vele. Ott tartózkodásuk ideje alatt egy bizonyos alkalommal teszteli õket. Az a tanítvány megy át, jár sikerrel, akinek a hite nem törik meg. A guru jutalom formájában ad neki valamit. Ezt guru kripának nevezik, a guru áldásának. Egy tanító, egy ácsárja az ászana, pránájáma tanulásában és egyszerû meditációs gyakorlatokban tud segíteni, de egy ilyen mesternek meg vannak a korlátai. Csak a guru tudja korlátozások nélkül, hogy hogyan vezesse a tudatlant és vakot az Önvaló felismerésének ösvényéhez a harmadik szemet megnyitva.

Egy tanítvány elméleti síkon lehetséges, hogy intelligens, lehetnek a legmagasabb képességei és mérhetetlen vagyona, de a spirituális szeme még nincs nyitva az illúzió vagy tudatlanság, a mája vagy avidjá fátyla miatt. Csak a guru tud segíteni a belsõ látás kifejlesztésében.

Az önmegtisztulás és a karma feloldása a guru szolgálatával kezdõdik.

A tanítvány csak a tudatos birodalmakban tudja gyakorolni a sadhanáját, míg a guru a tudattalanban segíti õt. Kinyitja a zárt ajtókat a tanítvány elõtt és az Önvaló ébredését lehetõvé teszi. Ahogyan a tanítvány fejleszti a kapcsolatát a guruval, a bhaktin és sraddhán, az odaadáson és hiten alapulva, egy ébredés kezd létrejönni benne.

A külsõ guru segít felébreszteni a belsõ gurut, úgy mûködik, mint a gyújtószerkezet, hogy kirobbantsa a guru tattvát belül. Amikor az ébredés megkezdõdik, az elme és a tudatosság szerkezetében egy átalakulás jön létre.

Ez nem csak egy változás, hanem egy teljes átalakulás, hasonló ahhoz, mintha egy kutyából ló válna. Az elme teljesen mássá válik, a gondolkodás szerkezete egy teljes átalakuláson megy át minõségében, formájában, értékelésében és értékeiben. Ugyanakkor az észlelés vagy belsõ megismerés nagyon kifinomulttá válik, az egyén képes arra, hogy érzékelje a szubtilis lényeget. A létezésnek ebben a megvilágosodott állapotában jönnek a kinyilatkoztatások, sugallatok és világos, egyértelmû ösvény nyílik meg elõtte. Az ember rájön arra, hogy mit kell tennie.

Ha Ishwara valakit kiválaszt arra, hogy egy Krisztus legyen, ezreket vezessen, százakat gyógyítson, akkor ez a valaki meg fogja ezt tenni.

Ez az, amikor a tanítvány eszközzé válik, egy közvetítõvé, a kozmikus folyamatok hangszerévé.

Mit kell tennie a tanítványnak?

A tanítványnak háromféle típusa van és a guru különféle célokat határoz meg számukra. Vannak a világi tanítványok vagy családfenntartók, a szannjászin tanítványok vagy szerzetesrend és a belsõ tanítványok. Mindegyik típusban, más dimenzióban és más tudati szinten történik meg az önátadás.

Ha a világi tanítvány a részleges odaadásán keresztül adja át magát, az megfelelõ. Nem kell odaadnia a gurunak az üzletét, a családját, a gyermekeit, de fel kell ajánlania a valódi odaadást, hogy a guru segíthesse, hogy az elme békéjére és a helyes megértésre rátaláljon.

A szannjászin tanítványnak oda kell adnia a vágyait és világi ambícióit, hogy mire elhagyja az ásram életet, az egész személyisége átváltozzon. Így a guru tanításainak nagyon jó közvetítõjévé válik.

A harmadik típusú tanítvány a közvetlen tanítvány, neki mindent oda kell adnia. Az ilyen tanítvány nagyon ritka, soha sincs belõle sok, és a guru maga választja ki. A Bhagavad Gítában Krisna azt mondja, hogy tízezerből ha egy van ilyen. Elõször teszteli ezt a tanítványt, és csak azok, akik kiérdemlik, válnak ilyen tanítvánnyá.

Ezek a tanítványok mindent felajánlanak.

Mindenfajta tanítvány számára az odaadáshoz egy kötelezõ képesség van jelen; az hogy a guru utasításait azonnal és spontán módon beteljesítse.

A hozzáállásának olyannak kell lennie, mintha egy ismeretlen, láthatatlan erõ késztetné õt arra, hogy elvégezze a dolgot. Nem a tanítvány dolga eldönteni, hogy képes­e vagy alkalmas­e a feladat végrehajtására. Az a tanítvány, aki meg­próbálja megbecsülni az alkalmasságát a feladat végrehajtása elõtt, az elveszíti a lehetõséget arra, hogy rejtett erõit kiak­názza. Ezért a tanítványnak az utasításokat fontolgatás nélkül kell végrehajtania. Ki fog derülni, hogy ez nagy adomány, mert lehetséges, hogy a tudatosság finom szintjeibe léphet be.

Ha ezen a síkon ezt a jó minõséget tudja elérni, akkor a következõ szférá­

ban ugyanez fog megtörténni. Ha a tanítvány hétköznapi tudatosságát a guru utasításaival való ellenkezés színezi be, akkor nehéz lesz számára a hétköznapi tudatosság síkján túllépni.

Az odaadáshoz két feltétel szükséges:

- Az elsõ a hit, amit az ember képes lesz odaszentelni,

- a másik a tudatosság: „A gurum bennem van.”

Ennek az eléréséhez lehetséges, hogy az elme meglévõ mintáinak áttörése szükséges. Ez az elsõ lépés a samarpan felé. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy felhagyjon a képzelt problémákba való belemerüléssel, amit az elme magára vesz, legyen az neurózis, pszichózis, skizofrénia, frusztrációk vagy csalódások. A hit lehetõvé teszi azt, hogy ez megtörténjen, az elme sok problémáját megoldja, és így az ember továbbhaladhat a benne rejlõ igazság megtapasztalásában. Azonban ahhoz, hogy ide eljusson, az embernek el kell fogadnia önmagát. El kell jutnia arra a pontra, ahol azt tudja mondani: „Nem tudok mit tenni. Nem tudok lemondani. Nem tudom irányítani az elmét. Az elmém tele van borzasztó gondolatokkal, rossz szokásaim vannak!”. Az ilyen elfogadás alázat, és ezzel kezdõdik önmagunk kiürítésének a folyamata.

Egy guru tanítványának vagy Isten hívõjének olyan alázatosnak kell lennie, mint egy fûszál, amerre a szél fújja, arra hajlik; egó nélkülinek és tökéletesen engedelmesnek, mintha nem is létezne, mintha egy furulya lenne. Egy üres bambuszból furulya készülhet, de csak akkor tud édes melódiát kiadni, ha nincsenek benne göcsörtök. Mindaddig, amíg az egyéni létezik, a guru nem tud benne létezni. Ahhoz, hogy a guru rajta keresztül tudjon mûködni, a tanítványnak ki kell ürítenie önmagát. Önmaga kiürítésének a folyamata az egyetlen gyakorlat vagy sadhana, amit a tanítványnak fel kell vállalnia. „Elõtted én nem létezem. Nem tudok gondolkodni. Te gondolkodsz rajtam keresztül. Életem minden választását rád bízom.” – az elmének ezt az állapotát kell gyakorolnia. 

Végül is meddig tud valaki emelt fõvel járni, ha tele van arroganciával és tudatlansággal, konfliktusokkal és a dualitással? Ennek a dualitásnak a megszakítása lehet, hogy életeket vesz igénybe. Lehet, hogy valakinek a guruja nem egy nagy ember. Lehetséges, hogy egy egyszerû ember, de amikor a tanítvány kiüríti magát, teljes alázattal és engedelmességgel teljesen átadja magát, a dolgok megtörténnek. Amikor az ember az egóját másoknak áldozza, kitárja a világban, akkor kiteszi magát annak, hogy kihasználják és tönkretegyék. De amikor valaki feladja az egóját egy személynek, aki együtt érzõ és a jóakarója, az élet megváltozik. Ez a személy a guruja, az, akiben teljesen és tökéletesen meg lehet bízni. Ez a guru segíti, támogatja és védelmezi a hű tanítványt. Nem árulják el egymást, hanem töretlenül dolgoznak a közös cél megvalósításáért. 

Shiva és az öt Indra története

Valamikor nagyon régen a félistenek nagy áldozatot végeztek a Naimisa erdőben. Akkoriban még egészen más szokások voltak, például nemcsak virágokat, füstölőt és ételeket ajánlottak fel, így aztán komoly gondot okozott, hogy ki vágja el az áldozathoz kiválasztott állatok torkát. Végül a halál félistene, Jama, Vivaszván fia magára vállalta ezt a feladatot.

Hosszú-hosszú ideig tartott a félistenek áldozata a Naimisa erdőben, és közben Jama annyira el volt foglalva az állatokkal, hogy egyetlen embert sem vitt magával a halottak birodalmába. Egy idő után olyan sok volt az ember a földön, hogy egyes félistenek aggódni kezdtek. Hogyan fogja elviselni a föld ezt a hatalmas terhet? Szóma, Indra, Varuna, Kuvera, a Szádhják, a Rudrák, a Vaszuk, az Asvinok és még néhány félisten el is mentek Brahmához, és így szóltak hozzá:

Uram, a földön nagyon elszaporodtak az emberek. Észrevettük, hogy a föld nagyon sokszor megrendül a súlyuk alatt. Nagyon aggódunk a föld miatt, kérjük, hogy védelmezd meg.

Nektek nincs mitől félnetek, hiszen halhatatlanok vagytok, mondta Brahmá. A föld istennője éppen úgy halhatatlan, mint ti vagytok.

Ez azonban nem nyugtatta meg a félisteneket. Azt mondták, manapság már az emberek sem jutnak el Jama országába; olyanok lettek, mint a halhatatlanok. Nincs különbség az emberek és a félistenek között. Nem kellene visszaállítani a dolgok eredeti rendjét?

Brahmá nem látta olyan sötéten a helyzetet. Jama el sem mozdul Naimisa erdejéből, minden idejét leköti ez a nagy áldozat. Ezért nem halnak meg az emberek. Ha véget ért ez az áldozat, megint ott fog járni a halál az emberek között. Sőt annyira megerősödik, hogy ezrével és tízezrével söpri el őket a föld színéről.

A félistenek megnyugodtak, és visszamentek az áldozat helyére. Egyszer csak megpillantottak egy arany lótuszt a Gangesz vizében. Nagyon meglepődtek. Indra volt közöttük a legbátrabb, azonnal el is indult, hogy megtudja, hol terem ez a csodálatos virág. Ment, mendegélt a Gangesz partján, és egyszercsak találkozott egy szépséges hölggyel. A hölgy szemeiből megállás nélkül könnyek patakzottak, és minden egyes könnycseppje arany lótuszvirággá változott.

Kedves hölgy, ki vagy te? kérdezte Indra. Miért sírsz? Hogyan segíthetnék rajtad?

Olyan szerencsétlen vagyok, hogy el sem tudom mondani, felelte a hölgy. De ha velem jössz oda, ahova elvezetlek, magad is megtudhatod, hogy miért sírok.

Indra beleegyezett, és hamarosan el is jutottak egy magas hegyhez. A magas hegy csúcsán, ragyogó trónuson ült egy még ragyogóbb ifjú egy fiatal hölggyel, és kockajátékkal múlatták az időt. Akár észrevették a félistenek királyát, akár nem, egyetlen szót sem válaszoltak a kérdéseire.

Kik vagytok? kérdezte Indra türelmetlenül. Nem tudjátok, hogy én vagyok a mennyek királya?

Az ifjú, aki nem volt más, mint maga Shiva Mahádeva, csak egy oldalpillantást vetett rá, és elmosolyodott. Indra annyira megrémült ettől a pillantástól, hogy meg sem tudott mozdulni, úgy állt ott, mint egy szobor.

Amikor a kockajátéknak vége lett, Shiva odaszólt a síró hölgyhöz: Vezesd ide ezt az embert. Majd én teszek róla, hogy ne legyen olyan nagy büszkeség a szívében.

A hölgy könnyedén megérintette Indra karját, aki azonnal a földre borult. Gyere csak, mondta Shiva gúnyosan. Mit képzelsz magadról? Soha többé nem szabad így cselekedned. Told csak félre ezt a nagy követ. Menj be ebbe a barlangba, várakozz ott a többiekkel, akik mind éppen olyanok, mint te magad.

Indra eltolta a hatalmas követ, és meghökkent, amikor a barlangban négy másik Indrát látott. Nem volt köztük egy hajszálnyi különbség sem. Rémülten kérdezte, Nekem is ezt a sorsot szántad?

Eredj csak be abba a barlangba, mondta Shiva haragtól kitágult szemekkel. Ostobaságodban megsértettél engem.

Indra azonban egy lépést sem tudott tenni, annyira reszketett nagy félelmében, mint a fügefa levelei a szélviharban. Összetett kezekkel könyörgött a sokféle formában megnyilvánuló, félelmetes Úrhoz: Bocsáss meg nekem, Shiva, te vagy a végtelen világok ura.

Shiva megvetően mosolygott, és így szólt: Sohasem részesülnek a kegyemben azok, akik olyan büszkék, mint te vagy. Nézd meg azt a másik négy Indrát abban a barlangban, egykor ők is olyanok voltak, mint te. Miért ne lenne a te sorsod is ugyanaz, mint az övéké? Mind az öten meg fogtok születni az emberek világában, és nagy harcosok lesztek. Sok nehéz feladatot kaptok, nagyon sok ellenséget meg kell ölnötök, és aztán, ha majd elég érdemet szereztetek, visszatérhettek a mennybe.

Ez az ígéret felbátorította a másik négy Indrát, és megszólaltak a barlang mélyéből: Szívesen megyünk az égből a földre, bár ott nagyon nehéz elérni a felszabadulást, hiszen ez a te kívánságod. Csak azt kérjük, hogy nagyon nemes családban szülessünk meg. Legyen mindannyiunk apja egy-egy félisten, Dharmarádzsa, Jama, Maghaván és az Asvínok. Elvégzünk minden faladatot, harcolunk emberi és mennyei fegyverekkel, és elégedetté teszünk téged a vitézségünkkel, hogy mielőbb visszatérhessünk a saját birodalmunkba.

Shiva annyira megenyhült, hogy így szólt: Úgy legyen. Én magam is leküldöm energiám egy részét, hogy veletek járjon. Egyetlen feleségetek lesz az emberek világában, ez a gyönyörű hölgy, aki idevezetett benneteket, és akinek a könnyei arany lótuszvirágokká válnak. Laksmí ő, a szerencse istennője. 

Shiva Inkarnációi

Vishnunak számtalan inkarnációja volt a Földön, mert a világegyetemnek ezen a részén Megváltóként tevékenykedett.

Shivának jóval kevesebb inkarnációja volt ismeretes, mert a Megváltás csak a végső esetben hárult  rá,  amikor különleges helyzet állt elő.

Shiva mindig a korszakok végén lépett fel, mint Pusztító Romboló erő, és spirituális tüze égette szét a Gonosszá lett világokat.

Shiva teljes inkarnációi főleg a megvilágosodott lelkek és guruk társaságában tűntek fel. Shiva Avatarjai mindig a Megszabadító Tudást hozták el az emberi lények számára, akármilyen formát is öltöttek. Leggyakrabban kiemelkedő fiútanulók, jógik, bölcsek, és látnokok formája volt az, amit Shiva választott Avatarjai számára.

Ezek mind szakértői voltak a yogának különösen a Shaivita kultuszoknak.

Mint Pl.a Maheshwara Joga, vagy Pashupata Joga amelyet egy Lakuli nevű Guru tanított. Őt a Puránák is úgy említik mint inkarnációt.

A Valódi Guru

A Hinduizmus nagy hangsúlyt fektet a Guru szentségére, mert az oktatási közlés élő hangja a Guru. Ő az Isten kinyilatkoztatója,a sötétség eloszlatója, aki örök,mert nincsenek dimenziói térben és időben.Ahol a tanítói lánc megszakad,új tanító inkarnálódik,hogy visszaállítsa a Láncolatot.
A Guru az ember felszabadításáért küzd,hogy az ember megtalálja a spirituális utat a valódi cél felé. Ebben nyílvánul meg a Kegye!


Ha a törekvő kialakít egy belső kapcsolatot önmaga és Úr Shiva közt, gyorsan fog növekedni az Önfeláldozásban. Ebben a kapcsolatteremtésben nagy szerepe van a Gurunak.

A Guru vagy a spirituális tanító nagyon alapvető fontosságú a felszabadulás terén.

A Guruhoz mindig hittel, gyermeki bizalommal kell fordulni. Tudni kell, hogy Shiva Önmaga a Guru.

Shiva élete van a Guruban, Shiva szeretete van a guruban, Shiva tudása van a Guruban. Aki belenéz a Guru szemeibe őszinte szeretettel, az elnyeri a Guru kegyét. Aki csak halandó embert lát a Guruban, az nem várhat megszabadulást sem ezen a világon sem a másvilágon. Aki nem ismeri fel Shivát a Guruban, az másban sem fogja felismerni, hiába is bizonygatja.

A megszabadított lelket  Jivanmukta néven nevezik. Mégis úgy él mint a madárijesztő, de egy érzésben van az Abszolúttal. Nem hajt végre munkákat, így karmacsíra nem tapad hozzá. Új testeket sem segít elő új születések által.  Teljesen szabad az egoizmustól, mégis él mert a Prarabdha Karma tárházát ki kell merítenie.

A Jivanmukta az örök jelenben él, és minden tevékenysége arra irányul, hogy betöltekezzen az Úr kegyével. Dicsőségadás ez az Úrnak.

Appar szerint, Shiva hármas aspektusai a következőek:

-Az alacsonyabban lévő Shiva aki a világot feloldja és aki felszabadítja a Jivákat ebből rabszolgaságból.

-A magasabb formát úgy hívják Parapara.

Ebben a formában Shiva úgy mutatkozik, mint Ardhanarisvara (Siva és Sakti Egysége). Param-Jyoti névvel rendelkezik, amit képtelenek megérteni még az istenek is.

-Ezen a két formán Túl van a Paramashiva. Ez tisztán a Saiva forma.

Teljesen alaktalan. Arupa; ebből ered az Íshwara Trimurti:Brahmá,Vishnu,Rudra.

A Linga Puranában van egy történet, ami az egész Teremtés Titkára rávilágít:

Brahmá az alkotó Istenségnek Öt elmeszült fia volt.Kumaráknak nevezték őket. Brahmá azt szerette volna, ha a Kumarák folytatják a Teremtést, amit Ő elkezdett,és tökélyre viszik.

Azonban a Kumarák megtagadták Teremtő Atyjuk kívánságát, mert látták, hogy Brahmá az Illúziót szeretné tökélyre fejleszteni általuk.

Fellázadtak tehát és kijelentették, hogy Ők nem vesznek részt ebben a Szamszárikus virtuális játékban.

A Kumarák inkább Shiva szolgálatában akarták elnyerni a Felszabadulást.

Brahmá elégedetlen volt fiaival és fenyegetőzve, átkokat szórt rájuk.

-Szaporodjatok, sokasodjatok!!!

Ennek következtében a Kumaráknak testet kellett öltenie a világban, hogy kreatív energiájuk az utódnemzésben hasznosuljon. De a Kumarák megtagadták az utódnemzést is, és szexuális energiáikat átszublimálták szellemi energiákká. Az így nyert Tantrikus erőt pedig Shiva szolgálatába állították. Brahmá dúlt fúlt, hogy fiai szófogadatlanok és lázadók. Kegyetlen büntetéseket eszelt ki, mert ellent mertek mondani a Teremtő Istennek.

Shiva azonban megjelent Brahmának Ardhanareeswara formában és azt mondta, hogy fogadja Őt fiává a Kumarák helyett,és rendelkezzen vele.

Shiva így segített a Kumarákon, hű hívein, felmentve őket Atyjuk értelmetlen játéka alól.

A TELJESSÉG CSÖNDJE

A mai ember – a liberalizmus és a demokrácia eszméitől átitatva – nem ismer el tekintélyeket, nem fogad el titkokat, nem hisz a varázslatban. Nem tűri meg a lezárt, lepecsételt ajtókat, nem tiszteli a rejtett ösvényt. Nem akar az unalmas, közbülső állomásoknál pepecselni, a „lényegre tör”, a végső kérdésekre kíváncsi, a „nagy igazságokra”, élet-halál titkának keresztrejtvény-megfejtésére, lehetőleg minél gyorsabban: két hamburger között egy színes zsebkönyvből.

A mai ember – turista. Mozi-turista. Az életet két részre osztja. Vannak fontos, vitán felül álló dolgok, mint a megélhetés, pénzkeresés, egzisztencia, érzékek, ezek teljesen átjárják lényét, és vannak tetszetős, izgalmas mozik, amelyek peregnek a szeme előtt és szolgálatkészen átadják benső tartalmukat anélkül, hogy ahhoz bárminemű erőfeszítés kellene. Ezek között jelentős helyet foglalnak el a „titkos tanítások”, a „fejezetek a titkok könyvéből”, a „nagy mágia” stb. és az utóbbi száz évben a „rejtelmes Kelet”.

A modern ember elnézően legyint a „régiekre”, akik képesek voltak egy egész életet rászánni mondjuk egy miniatúra megfestésére, egy mondat, egy mantra megfejtésére, az alkímiai nász létrehozására. A mai logika szerint nyilván a fejlett nyomdatechnika vagy az utcai könyvterjesztés hiánya gátolta meg őket ezen ismeretek és képességek gyors elsajátításában. Ne áltassuk magunkat. A mozi-turizmus korszelleme eltérő mértékben ugyan, de mindannyiunkat átjár.

Az emberek nyilván tenni akarnak, lépni akarnak. E tekintetben szörnyű felelőssége van a keresztény egyháznak, amely a meglévő spirituális igényt hagyta ebek harmincadjára jutni, és ebben nemcsak, hogy asszisztált, hanem élen is járt. Fiatal emberek számára, amikor az utat keresik, nem valószínű, hogy a hatalom mámorába kómált, hormonzavaros főpapok által reprezentált „hagyomány” lesz a követendő, akiknél legalábbis kérdéses a krisztusi életszentség ideája.

Természetesen minden ember, aki nem közömbös az ezoterikus tanok iránt, szabad és erős szelleműnek tartja magát stb. Ám van egy nagyon kellemetlen és határozott szempont. Ha valaki a személyes gyakorlati életét nem képes uralni, az alapvető erkölcsi parancsolatoknak híján van: hazug, megbízhatatlan, önző, gyűlölködő és harsány, az elsősorban ne az emberiség vagy a másik ember megváltásával foglalkozzon, hanem nézzen önmagába és saját foszladozó alapjait erősítse meg.

Aki körül széthullanak az emberi kapcsolatok, mert maga szabta törvényeivel gátlástalanul gázol át a lelkeken, azt az Úr kiköpi az Ő szájából. Változtathat valaki vallást, nyelvet, kultúrát, elköltözhet akár egy másik csillagrendszerbe is, önmagát, különösen megoldatlan, elhazudott önmagát nem tudja lecserélni.

 Aki nem tisztította át saját sötét alvilágát, hiába emeli tekintetét magasabb szférákra, súlyos következményekkel kell számolnia. A szentnek kezét megnyalja a vadállat; a szent, ha belép akár egy külvárosi kocsmába, leülhet egy asztalhoz, és bort is ihat, mert őhozzá jönnek majd átlényegítő szeretetéért, mert nem különc ő, nem narodnyik, nem „tanító”, csak EMBERI LÉNY. Ehhez hosszú, gyötrelmes út vezet.

Be kell látnunk: nincs menedék! Csak egy út vezet. Az út befelé. Minden kifelé gerjesztett szándék ezt az utat sötétíti el. A térben is, az időben is a halál leselkedik. Amíg a személyes én felébred a Személytelen Örökkévalóban, addig a Himalája kopik el úgy, hogy százezer évenként selyemzsebkendővel megsimítja valaki. Íme perspektívája a Nagy Nyüzsgő Viszketegnek. Nekünk maradjon a csönd. Másnak talán a halál csöndje. Számunkra a Remény Csöndje. Ahol megfoganhat az út, a teljesség felé.

                                                                    Az Őshagyomány folyóirat részlete…